A napokban:
- készítettem feljegyzéseket a korábbi strasbourgi útjaimról, illetve a munkacsoport munkájáról (egy ajánlást rakunk össze az LMBT emberek egyenlő jogairól az Európa Tanács számára);
- készültem a ma délutáni megbeszélésre a miniszterrel (SZMM: miniszter és esélyegyenlőségi szakállamtitkár; LMBT Szövetség: 3 ember; + én, a mérleg nyelve, az esélyegyenlőségi tanácsadó);
- mindenféle más kisebb munka is volt a minisztériumnak;
- haladgatok a tanulással, az egyetemes állam- és jogtörténetnek gyürkőztem neki. A jövő héten Strasbourgban is tanulok majd, hurrá. Már ha a minisztériumnak sikerül elintézni a jegyeimet.

Ezt a munkanapot, délután 4-ig, egy szakértői anyag összeállításával töltöttem. Lehettem volna gyorsabb is, de meg kellett fontolnom, mit írjak bele, mire lehet még rávenni a minisztériumot, hogy meglépje az LMBT emberek esélyegyenlőségét elősegítendő... És persze nem tudom, mire lehet. (Vagy hogy lehet-e bármire.) A jövő héten kiderül, akkor lesz a megbeszélés, amihez a munkaanyagot előkészítettem.

Pénteken és szombaton: egyetem. Előadások. Magyar alkotmánytörténet, egyetemes állam- és jogtörténet, római jog, jogi alaptan. Ömlesztve. Most már tanulok, mellette csak keveset tanácsadok.

Vasárnap este: Gergye Temetés-előadása. Nem tudom hová tenni. Izgultam, hogy valaki előadja ezt a kétszemélyes darabot, amit szinte lehetetlen előadni. De aztán kiderült, hogy Gergye többszemélyesre rendezte, a két fehér alapszereplő mellett volt még hat nagyon is jelenlévő hang. Felolvasták, mondták a szövegeket, de a színpadra is felmentek egyszer-egyszer. Ez egészen más dramaturgiát jelent, mint a kétszereplős változat. Ugyanakkor a két fehér alak jó volt, jól mozgott, azt viszont megint nem tudom hová tenni, hogy közöttük nem volt férfi-nő feszültség, egyszerűen nem volt. Ez persze pozitívum is lehet, a testek inkább-egyenlősítése (ez nagyon szép volt), egy egyenlőbb feszültség. De ez nem az a heteró-feszültség volt, amit egy ilyen férfi-nő szerep hozni szokott. Nem szexuális, hanem másféle feszültség volt. (Nekem aztán jobb, mondhatom mosolyogva.) Szóval nem a testek közötti, hanem mondjuk egyének és szerepek közötti.

Utána beszélgettünk B. Annával, munkáról és tanulásról, vonzalmakról és viszonyokról (részemről S.-ról, egy baráti viszonyról, ami most valamiért nem működik).

Nemrég egy rokonom azt mondta, hogy ő soha nem menne vissza régi iskolába, régi osztálytársaival találkozni, semmilyen régi helyre. Én végül is nem régi helyemre mentem tegnap, mert az angol tanszék már nem ott van, ahová én jártam (Zugló, Ajtósi Dürer sor), de mégiscsak az angol tanszékre mentem vissza. Nem volt jó. Egy régi tanárommal találkoztam, akitől nagyon sokat tanultam annak idején. Egy könyvet adott ide, amit egy másik régi tanárom küldött nekem dedikálva. John Drewnak hívják, angol. Majd elolvasom, és írok neki köszönőleg. Kedves tőle, hogy küldött a könyvéből, tizenpár év után... Viszont tegnap csupa rosszat hallottam az egyetemről, és keserűségeket, és a tanárom a világon semmit nem kérdezett rólam, és bár nem túl sokat beszéltem, úgy éreztem, hogy a terhére vagyok, mert végül is ezt jelezte, és gyorsan eljöttem, holott arra készültem, hogy beszélgetünk. Azon gondolkodtam, hogy vajon velem nem volt kedve beszélni, vagy általában nem szokott, nincs igénye erre. De végül is beszélt, és nem hiszem, hogy az első volna igaz, a másodikkal meg nem tudok mit kezdeni, így hát mindegy. Csak nehéz volt eltenni ezt a dolgot magamban, a kis izgalmat, hogy visszatérek az anyaalmába, és a csalódást, ezt a minek-is érzést, a nem-beszélgetés érzését. És az a kevés, amiről beszéltünk, a sok panasz -- megint valami, ami arra hajt, hogy ne panaszkodjak, mert ez biztosan nem jó, ez a terhes, terhelt és sok magyar panaszkodás.

Azután 2-re mentem egy megbeszélésre Thomas Hammarberggel, az Európa Tanács emberi jogi biztosával. A szaporodó gyűlöletbűncselekményekről, főleg. A procc, ámde szép Sofitel hotelben. DT a Háttértől, 2 pride-szervező aktivista, én mint LMBT-ügyi esélyegyenlőségi tanácsadó, a mi oldalunkról. Majd beteszem ide a sajtónyilatkozatot, ha megjelenik, jó tartalmi összefoglaló.

A kettő között beültem tanulni a Centrálba. Jó volt. Ettem egy finom szilvás-gyömbéres sorbetet, a kinti hideg ellenére finom volt a meleg kávéházban, és kapucínert ittam hozzá, amire nagyon sok tejszínhabot tettek, három kávéra is sok lett volna, viszont olyan finom igazi tejszínhab volt.

Azt írta a szerkesztőm, hogy jó kis könyv lesz ebből. Most javítgatom, örülök a szerk. jó meglátásainak, húzom, toldom, mondatrészeit pakolászom.

Már csak két nap munka a disszertáció-szöveggel, és megy a tördelőhöz. (Szerdán.)

Átnéztem Menyhért Anna két könyvét, el is olvastam jónéhány tanulmányt -- jó szövegek. (Egy olvasó alibije, 2002; Elmondani az elmondhatatlant: Trauma és irodalom, 2008.)

Mai krónika

Nem akarok ide feltétlenül napi híreket citálni, de ez most olyan szomorú, és jellemző, és ez van itten. Mélypont, vagy persze inkább csak egy pont a lefelé vezető lejtőn.

Olvasónaplóm egy kicsit csendes mostanában, ugyanis leginkább történelemkönyveket olvasok: fel kell frissítenem, amit régen tudtam, az állam- és jogtörténethez.

A múlt héten voltam egy megbeszélésen: SZMM, IRM, EÜM, készül egy törvény a nemváltoztatásról, de hogy mikor lesz belőle valami, az még csak nem is látszik.

Elmentem terheléses cukor- és inzulinvizsgálatra. A cukorszintem mindig is renben volt, most sincs vele baj, de az inzulinnal annál inkább. Megint metformint kell szednem. Elég nehéz ráállni, és annak sem örülök, hogy nem ihatok meg egy pohár jó bort sem, mert a gyógyszer nem jön ki az alkohollal, de legalább frissebb vagyok (az inzulinszintem csökkenésétől), és fogyok is egy kicsit (sokat persze nem kell, nem nagyon van miből).

Pár hete írtam egy régi jóbarátomnak, akivel mindig nagyon furcsa, ambivalens, de intenzív és nemtommilyen, specifikálhatatlan kapcsolatunk volt. Pár éve nem írtunk egymásnak (ő amerikai, New Yorkban él), de azért nem estünk ki egymás fejéből. Nincs jól, azt válaszolta. És hogy majd ír még, csak írjak én is. Csevegtem egy kicsit a levelemben. Aztán olvastam egy cikket a New York Timesban, az iraki melegkínzásokról, gyilkosságokról, és hogy ő odament segíteni a megmaradtaknak, elmenekíteni őket Bagdadból. Iszonyú, iszonyú történeteket olvastam, tucatszám kínozzák halálra éjszakánként a melegeket Bagdadban, olyan módszerekkel, amelyekre ép ésszel gondolni is nehéz -- persze mi az ép ész, persze kik az emberek, persze mire képesek, the horror, the horror. És ő meghallgatta a megmaradtakat. PTSD a köbön, az lehet neki. Írtam most neki megint, már nem csevegőset. Csak kérdezek párat. Nem tudom, végül ír-e.

Ma kapom meg a könyvem anyagát a szerkesztőjétől, a hétvégén és a jövő héten dolgozom még a szövegen. Tényleg lesz egy könyvem, fura. Legközelebb irodalom kell már, nem elmélet.

Hát ezek vannak.