Olvasónaplóm egy kicsit csendes mostanában, ugyanis leginkább történelemkönyveket olvasok: fel kell frissítenem, amit régen tudtam, az állam- és jogtörténethez.

A múlt héten voltam egy megbeszélésen: SZMM, IRM, EÜM, készül egy törvény a nemváltoztatásról, de hogy mikor lesz belőle valami, az még csak nem is látszik.

Elmentem terheléses cukor- és inzulinvizsgálatra. A cukorszintem mindig is renben volt, most sincs vele baj, de az inzulinnal annál inkább. Megint metformint kell szednem. Elég nehéz ráállni, és annak sem örülök, hogy nem ihatok meg egy pohár jó bort sem, mert a gyógyszer nem jön ki az alkohollal, de legalább frissebb vagyok (az inzulinszintem csökkenésétől), és fogyok is egy kicsit (sokat persze nem kell, nem nagyon van miből).

Pár hete írtam egy régi jóbarátomnak, akivel mindig nagyon furcsa, ambivalens, de intenzív és nemtommilyen, specifikálhatatlan kapcsolatunk volt. Pár éve nem írtunk egymásnak (ő amerikai, New Yorkban él), de azért nem estünk ki egymás fejéből. Nincs jól, azt válaszolta. És hogy majd ír még, csak írjak én is. Csevegtem egy kicsit a levelemben. Aztán olvastam egy cikket a New York Timesban, az iraki melegkínzásokról, gyilkosságokról, és hogy ő odament segíteni a megmaradtaknak, elmenekíteni őket Bagdadból. Iszonyú, iszonyú történeteket olvastam, tucatszám kínozzák halálra éjszakánként a melegeket Bagdadban, olyan módszerekkel, amelyekre ép ésszel gondolni is nehéz -- persze mi az ép ész, persze kik az emberek, persze mire képesek, the horror, the horror. És ő meghallgatta a megmaradtakat. PTSD a köbön, az lehet neki. Írtam most neki megint, már nem csevegőset. Csak kérdezek párat. Nem tudom, végül ír-e.

Ma kapom meg a könyvem anyagát a szerkesztőjétől, a hétvégén és a jövő héten dolgozom még a szövegen. Tényleg lesz egy könyvem, fura. Legközelebb irodalom kell már, nem elmélet.

Hát ezek vannak.