Neil Gaiman: Sosehol

Lektűr a javából, illetve nem tudom, hogy a javából-e... Többet vártam tőle, valakinek az ajánlója alapján. Aztán amit kaptam: könnyed olvasmány, egy jó kis alapötlet, néhány kortárs vicc, a végén kis csodálkozás és unalom. Unatkozó harmincas pénzügyi szektorban dolgozó férfi talál egy izgalmas második világot, és bár ott az életét félti, jobbnak érzi, ha odatartozik, mert errefelé nem várna rá más, mint az unalom, unalmas munka, unalmas nők, unalmas gyerekek unalmas házban. (Örök kérdés: miért van az, hogy mindig férfiak érzékelik ilyen végtelenül unalmasnak az életet, valami alapos távolságtartással? Női íróknál ez a problematika nem létezik. Esetleg a vágy a részvételre, a kizártság, de az nagyon más. Amúgy inkább részt vesznek, élnek a világban, nem kívülállóként leunalmasozzák szimplán és leegyszerűsítve.) Ilyenkor felhúzom a szemöldökömet azért. Oké, ő tudja, unalmas az élete. És? Nincs izgalmas munka? Nincsenek izgalmas más emberek? Nincs izgalmas nő? Miért kavar valakivel, akivel nem is kommunikál, hogy aztán arra jusson: unalmas? Sajnálnunk is kellene? Azért, mert mindenki unalmas körülötte? Gaiman ezt mondja, kb. Én, ha sajnálom, másért: azért, mert ő maga egy elszigetelt, kommunikációra képtelen emberke. De így már nem hős, és az egész regény elveszíti azt a kis pikantériáját, ami az alapfelállás szerint volna neki. (És unalmas lesz.) A fordítás néhol szellemes, máshol zavaróan hibás mondatokból áll, nem is értem, hogyan lehettek a kötetnek szerkesztői. Szóval a fordító sietett, a szerkesztők meg rosszak vagy trehányak. Nem baj, egyszer rendben van az is, ha ilyet olvasok, de másszor érdekesebbet jó azért.