No, visszaköszönök. Ma egy cikket olvasva váratlanul elkezdtem kiváncsi lenni, hogy milyen lesz az új kormány. Hogyan épülnek fel a minisztrériumok, kik és milyen struktúrában dolgoznak esélyegyenlőségi területeken. Mit fog csinálni Balog Zoltán. Hm.

És rájöttem arra is, Kálmán László egy cikkéből, hogy meg kell néznem az Alkotmánybíróság legutóbbi döntését bejegyzett élettársi kapcsolat-ügyben. A különvéleményeket. A homofóbokat. A tisztánlátáshoz tudni kell, hogy kinek mi a véleménye, hogyan érvel.

Omló szivárvány

Az lesz az Inter Alia új logóján. Nemsokára a nyilvánosság előtt!

Szülős szervezetek

Írtam szép leveleket LMBT szülős szervezeteknek. Szerbeknek, németeknek. Kiváncsi vagyok, válaszolnak-e, és akarnak-e együtt ötletelni, információkat megosztani.

A cél

Válasszunk célt, mondja sokszor Csíkszentmihályi a Flow-ban. Elgondolkodom néha, mi is volna az enyém akkor.

Persze van egy babagyerekünk, és majd lesz még egy, és velük jól együtt lenni, közösen tanulni, nekik a jó élet feltételeit megteremteni, mármint úgy nevelni őket, hogy jó sorsuk legyen mindig, nagyon fontos feladat. Alap.

Emellett meg az én életemben központi szerepe van a munkának, csak éppen ezzel vagyok gondban. Az értelmes munkát szeretem. Azt szerettem régen, amikor úgy éreztem, hogy teszek valamit a világért. Másokkal együtt. Hogy elfogadóbb legyen. Mondjuk ne olyan homofób, amilyen. Tanítani szerettem. Aztán ezt a munkát odahagytam, mert túl sokat követelt, túlságosan a magánélet-sajátélet rovására ment, meg annyira nem voltam már boldog azokkal, akikkel csináltam, elfogyott a motiváció, más dolgaim voltak. De ha most szétnézek, azt látom, hogy annyira nem volnék boldog azokkal, akikkel csinálni lehetne. Megint sajnálnék valamit. Igaz, éppen ezért megteremtettem a lehetőségét annak, hogy akár egyedül csináljam, vagy inkább kevés társsal (az jobb), ami jó, ez jó pont, hogy megvan. Egy alapítvány, az IAA. Viszont a világ is változott közben, a külső világ, és most ez tesz igazán bizonytalanná. Lehet itt és most tenni? Tanítani? Van kit? Figyelnek az emberek ilyenekre? Főleg harcot látok, marakodást, fasiszta eszméket, adósokat, frusztrált embereket, még fasisztább eszméket... Persze vannak még reménytelenebb országok, nyilván, és tanítók ott is. De azért frusztrál ez a fásult agresszió itt.

No mindegy, a szövegírás az én célom végül is. Tanító szövegek írása. Azt hiszem, az írás nekem a flow-élmény, meg a hatás másokra.

Ebbe a képbe illik a jog is, amit jó tanulni. Szóval jól megvagyok.

***

És amikor arra gondolok, hogy mi legyen a szabadidőmben, amit csinálok, ami fló:

az olvasás mindig ott (itt) van, az van;

játék és társalkodás és mindenféle a babával -- hát ez is mindig itt van;

és még zenélni szeretnék. Hallgatni és játszani, többet.

ma vie en rose

Ma fél napon át pályázatokat, könyvelőket és honlapokat böngésztem, az utóbbiakat azért, hogy előkészítsem az Inter Alia új arculattervét, mert hamarosan meg kell csinálnunk az új honlapot. Nem is könnyű ez a honlaptervezés!

Amúgy, ha van egy kis időm (éjszaka), olvasom a Flow-t, és azon gondolkodom, hogy miket is csinálnék a nemlétező szabadidőmben. Többet írnék, az Inter Aliára is, meg egyebeket is, és még fuvoláznék.

Flow

No akkor most elolvasom a Flowt, közben gondolkodom róla, hogy mit, merre, meddig, hogyan akarok én, és aztán megyek vissza dolgozni (Inter Alia munkák tavasszal és nyáron, jó sok, és már lehet készülni a vizsgákra is, meg írni- és fordítanivalók is jönnek, jöhetnek).

De most hétvégén egy nagyon ejtőzünk. Offline leszek, off.

Spiral

Meg kell írnom ezt az előadást. Amikor készültem rá, olvastam hozzá, jegyzeteltem, lelkes voltam, most viszont, hogy már csak meg kell írni, nem igazán nagy kedvvel látok neki. Önbizalomhiány? Félelem a felelősségtől? A kettő egy.

Vagy csak fáradt vagyok, kicsit kialvatlan, és most ittam meg az elmaradt reggeli kávémat.

Viszont vettem ma egy ezüstmedált. Egy ideje keresgéltem egy újat, és most találtam egyet, ami jó. Spirálos. Furcsa ez a nyaklánc-dolog: szeretem, ha van a nyakamban, pedig mégiccsak fura benne, hogy annyi nőnek van. Nyaklánccal jelöljük magunkat. És azt szeretem, ha a medál mond nekem valamit. Most, hogy rátaláltam erre a spirálosra, megint levettem (már többedszer, de vissza-visszatérek hozzá) a S.-tól kapott borostyánt. Amit akkor kaptam, amikor már nem élt itt (mert New Yorkban élt), és amikor már nem emlékszem, hogy még azt gondoltam-e, hogy mi majd közel fogunk élni egymáshoz. Mert valamikor, de talán korábban, éveken át azt gondoltam, hogy ez így van. Hogy ő olyan inspiráló személy a számomra, hogy a közelében kell élnem. Illetve hogy ezzel mindketten így vagyunk. Mert így voltunk. (Nem együtt, hiszen mindig evidens volt, hogy nem párnak valók vagyunk, és ráadásul idegesítenénk is egymást, azt hiszem.) Aztán ez megdőlt valahogyan. Talán ráláttam, hogy idealizáltam. Talán a távolság is így hatott. Hogy elfelejtődött ez az igény. Közben meg azért mégiscsak megvan a kapcsolat, NY és Budapest távolsága ellenére, valahogyan. Evidensen, hiszen alig gondolok rá. Csak most, hogy elteszem a borostyánt, és megint másképp lesz velem az a világlátás, tudás és erő, amit tőle kaptam fiatalka huszonévesen. De velem lesz.

Borbély Szilárdot olvasom mostanában -- na hát ő olyan, mint S. Kicsit. Majd még írok róla. Megjárja a kilátástalanság mélyeit, azután meg tenni akar az emberekért. Másképpen, persze, de ez közös bennük.