Spiral

Meg kell írnom ezt az előadást. Amikor készültem rá, olvastam hozzá, jegyzeteltem, lelkes voltam, most viszont, hogy már csak meg kell írni, nem igazán nagy kedvvel látok neki. Önbizalomhiány? Félelem a felelősségtől? A kettő egy.

Vagy csak fáradt vagyok, kicsit kialvatlan, és most ittam meg az elmaradt reggeli kávémat.

Viszont vettem ma egy ezüstmedált. Egy ideje keresgéltem egy újat, és most találtam egyet, ami jó. Spirálos. Furcsa ez a nyaklánc-dolog: szeretem, ha van a nyakamban, pedig mégiccsak fura benne, hogy annyi nőnek van. Nyaklánccal jelöljük magunkat. És azt szeretem, ha a medál mond nekem valamit. Most, hogy rátaláltam erre a spirálosra, megint levettem (már többedszer, de vissza-visszatérek hozzá) a S.-tól kapott borostyánt. Amit akkor kaptam, amikor már nem élt itt (mert New Yorkban élt), és amikor már nem emlékszem, hogy még azt gondoltam-e, hogy mi majd közel fogunk élni egymáshoz. Mert valamikor, de talán korábban, éveken át azt gondoltam, hogy ez így van. Hogy ő olyan inspiráló személy a számomra, hogy a közelében kell élnem. Illetve hogy ezzel mindketten így vagyunk. Mert így voltunk. (Nem együtt, hiszen mindig evidens volt, hogy nem párnak valók vagyunk, és ráadásul idegesítenénk is egymást, azt hiszem.) Aztán ez megdőlt valahogyan. Talán ráláttam, hogy idealizáltam. Talán a távolság is így hatott. Hogy elfelejtődött ez az igény. Közben meg azért mégiscsak megvan a kapcsolat, NY és Budapest távolsága ellenére, valahogyan. Evidensen, hiszen alig gondolok rá. Csak most, hogy elteszem a borostyánt, és megint másképp lesz velem az a világlátás, tudás és erő, amit tőle kaptam fiatalka huszonévesen. De velem lesz.

Borbély Szilárdot olvasom mostanában -- na hát ő olyan, mint S. Kicsit. Majd még írok róla. Megjárja a kilátástalanság mélyeit, azután meg tenni akar az emberekért. Másképpen, persze, de ez közös bennük.