Még az a kérdésem ma, ezen az összefoglaló és évkezdő napon, magamhoz, hogy szeretném-e tulajdonképpen, hogy meghosszabbítsák a szerződésemet. A helyzet: (késő)tavasz óta a Szociális és Munkaügyi Minisztérium egyik osztályának a tanácsadója vagyok LMBT ügyekben. A szerződésem decemberig szólt, de többször elhangzott, hogy a ciklus végéig igényt tartanak a munkámra, szóval hogy januárban még kötünk egy szerződést, áprilisig. Utána aztán majd kiderül, mi lesz, de nyilván nem akar majd tanácsokat LMBT ügyekben senki az új SZMM-ben. Vagy ki tudja, milyen tanácsokat akar, és kitől. Az én dolgom az (volt?), hogy részt vegyek a magyar PROGRESS pályázat előkészítésében és kiírásában (ennek lényeges eleme egy LMBT jogi program is, másképpen be sem lehetett volna adni), segítsek törvénytervezeteket, rendeleteket, koncepciókat véleményezni, ha van LMBT-relevanciájuk, részt vegyek egy LMBT-ügyi szakértői munkacsoport találkozóin Strasbourgban, és tartsam a kapcsolatot az LMBT civil szervezetekkel. Ez mind ment is, csak a bürokrácia mozgásai lassúdadok, és azt nem lehet soha tudni, hogy mennyi az akarat, mennyi az akarat hiánya, mennyi a félsz és mennyi a nemtudkaság és a homofóbia, meg ilyenek. És ez nyomasztó tud lenni. Hogy mennyit tehetek még én ebben a helyzetben, és mi az, ami nem megy már. Mit tervezhetek. És nem szeretem az ilyen helyzeteket. Tavaszra terveztünk jó programokat még, és ezeket jó lenne megvalósítani, ezért maradnék, ha. Hát meglátjuk. Hogy ha maradok is, megvalósíthatók-e, ez a kérdés. Nyilván akkor azért igen. A jövő héten kiderítem és akcióba lendülök, legalább az első beszélgetés ügyében, ami az LMBT családokról szólna.

A vizsgáim után pedig végre civil akcióba is lendülhetek, az én igazibb énemmel. LMBT családokról fogok tanulmányt írni, hatásosat, jót, a Global Fund for Women támogatásával, jó segítőkkel. És egy jó Inter Aliát csinálni végre, lapot és blogot.