A cél

Válasszunk célt, mondja sokszor Csíkszentmihályi a Flow-ban. Elgondolkodom néha, mi is volna az enyém akkor.

Persze van egy babagyerekünk, és majd lesz még egy, és velük jól együtt lenni, közösen tanulni, nekik a jó élet feltételeit megteremteni, mármint úgy nevelni őket, hogy jó sorsuk legyen mindig, nagyon fontos feladat. Alap.

Emellett meg az én életemben központi szerepe van a munkának, csak éppen ezzel vagyok gondban. Az értelmes munkát szeretem. Azt szerettem régen, amikor úgy éreztem, hogy teszek valamit a világért. Másokkal együtt. Hogy elfogadóbb legyen. Mondjuk ne olyan homofób, amilyen. Tanítani szerettem. Aztán ezt a munkát odahagytam, mert túl sokat követelt, túlságosan a magánélet-sajátélet rovására ment, meg annyira nem voltam már boldog azokkal, akikkel csináltam, elfogyott a motiváció, más dolgaim voltak. De ha most szétnézek, azt látom, hogy annyira nem volnék boldog azokkal, akikkel csinálni lehetne. Megint sajnálnék valamit. Igaz, éppen ezért megteremtettem a lehetőségét annak, hogy akár egyedül csináljam, vagy inkább kevés társsal (az jobb), ami jó, ez jó pont, hogy megvan. Egy alapítvány, az IAA. Viszont a világ is változott közben, a külső világ, és most ez tesz igazán bizonytalanná. Lehet itt és most tenni? Tanítani? Van kit? Figyelnek az emberek ilyenekre? Főleg harcot látok, marakodást, fasiszta eszméket, adósokat, frusztrált embereket, még fasisztább eszméket... Persze vannak még reménytelenebb országok, nyilván, és tanítók ott is. De azért frusztrál ez a fásult agresszió itt.

No mindegy, a szövegírás az én célom végül is. Tanító szövegek írása. Azt hiszem, az írás nekem a flow-élmény, meg a hatás másokra.

Ebbe a képbe illik a jog is, amit jó tanulni. Szóval jól megvagyok.

***

És amikor arra gondolok, hogy mi legyen a szabadidőmben, amit csinálok, ami fló:

az olvasás mindig ott (itt) van, az van;

játék és társalkodás és mindenféle a babával -- hát ez is mindig itt van;

és még zenélni szeretnék. Hallgatni és játszani, többet.

ma vie en rose

Ma fél napon át pályázatokat, könyvelőket és honlapokat böngésztem, az utóbbiakat azért, hogy előkészítsem az Inter Alia új arculattervét, mert hamarosan meg kell csinálnunk az új honlapot. Nem is könnyű ez a honlaptervezés!

Amúgy, ha van egy kis időm (éjszaka), olvasom a Flow-t, és azon gondolkodom, hogy miket is csinálnék a nemlétező szabadidőmben. Többet írnék, az Inter Aliára is, meg egyebeket is, és még fuvoláznék.

Flow

No akkor most elolvasom a Flowt, közben gondolkodom róla, hogy mit, merre, meddig, hogyan akarok én, és aztán megyek vissza dolgozni (Inter Alia munkák tavasszal és nyáron, jó sok, és már lehet készülni a vizsgákra is, meg írni- és fordítanivalók is jönnek, jöhetnek).

De most hétvégén egy nagyon ejtőzünk. Offline leszek, off.

Spiral

Meg kell írnom ezt az előadást. Amikor készültem rá, olvastam hozzá, jegyzeteltem, lelkes voltam, most viszont, hogy már csak meg kell írni, nem igazán nagy kedvvel látok neki. Önbizalomhiány? Félelem a felelősségtől? A kettő egy.

Vagy csak fáradt vagyok, kicsit kialvatlan, és most ittam meg az elmaradt reggeli kávémat.

Viszont vettem ma egy ezüstmedált. Egy ideje keresgéltem egy újat, és most találtam egyet, ami jó. Spirálos. Furcsa ez a nyaklánc-dolog: szeretem, ha van a nyakamban, pedig mégiccsak fura benne, hogy annyi nőnek van. Nyaklánccal jelöljük magunkat. És azt szeretem, ha a medál mond nekem valamit. Most, hogy rátaláltam erre a spirálosra, megint levettem (már többedszer, de vissza-visszatérek hozzá) a S.-tól kapott borostyánt. Amit akkor kaptam, amikor már nem élt itt (mert New Yorkban élt), és amikor már nem emlékszem, hogy még azt gondoltam-e, hogy mi majd közel fogunk élni egymáshoz. Mert valamikor, de talán korábban, éveken át azt gondoltam, hogy ez így van. Hogy ő olyan inspiráló személy a számomra, hogy a közelében kell élnem. Illetve hogy ezzel mindketten így vagyunk. Mert így voltunk. (Nem együtt, hiszen mindig evidens volt, hogy nem párnak valók vagyunk, és ráadásul idegesítenénk is egymást, azt hiszem.) Aztán ez megdőlt valahogyan. Talán ráláttam, hogy idealizáltam. Talán a távolság is így hatott. Hogy elfelejtődött ez az igény. Közben meg azért mégiscsak megvan a kapcsolat, NY és Budapest távolsága ellenére, valahogyan. Evidensen, hiszen alig gondolok rá. Csak most, hogy elteszem a borostyánt, és megint másképp lesz velem az a világlátás, tudás és erő, amit tőle kaptam fiatalka huszonévesen. De velem lesz.

Borbély Szilárdot olvasom mostanában -- na hát ő olyan, mint S. Kicsit. Majd még írok róla. Megjárja a kilátástalanság mélyeit, azután meg tenni akar az emberekért. Másképpen, persze, de ez közös bennük.

Megtudom valaha, hogy milyen érzés, ha valaki utolérte magát, és minden dolgával rendben halad? A vizsgák sok időmet elvették, és most egy előadáson dolgozom (lmbt párkapcsolat és gyermekvállalás a téma, és ráadásul nem én tartom, bár nekem kellene, de nem leszek itthon, amikor lesz, és ezért átadtam másnak, de ettől még meg kell írni, jobban is, mint ha én magam tartanám). És akkor még rendezni kéne vagy 6 dolgot, és megírni, és feladni, és telefonálni, és jaj.

Salinger

Két napja a római jog vizsgám után bementem egy antikváriumba, és vettem négy könyvet. Nagyon rég voltam antikváriumban, jólesett. És jó négy könyvet találtam. Az egyik a Franny és Zooey angolul. Magyarul sokszor olvastam, kamaszkoromtól sokszor, ahogyan a Seymour: Bemutatást is, meg a Magasabbra a tetőt, meg a Kilenc történetet. A Zabhegyező engem nem fogott meg, konstatáltam, hogy oké, ezt megírta, de távol áll tőlem. A többi viszont alapolvasmányom volt, minden a Glass-gyerekekről, még nemrég is újraolvastam a Franny és Zooeyt. És gondoltam, most majd elolvasom angolul. (A Kilenc történetet olvastam még eredetiben, For Esmé, With Love and Squalor.) Ma olvastam, hogy Salinger meghalt.

Ez meg egy Tandori-vers:

Seymour, Buddy, Zooey

Körös-körül: tömérdek vállaló,
vállalás, váll a vállhoz, meg-egyéb-mi;
közöttük pár szerény, alig-ha-résnyi
köz, köz-mi-más, de talán: járható

köz! a sűrűvé összezáruló
fontosságban esetleg tévedés, mi
haszna; de ennyi mégis: hogy beszélni
ne kelljen, amikor nem mondható,

amiről szó esne; hogy ne lehessen,
ha nem lehet; hogy a Kimondhatatlan
maradjon meg köz-, közemberalakban,

hogy ne legyen „végülis”, „-atlan”, „-etlen”,
hogy ne találkozzunk, ha lehetetlen –
úgy majd: „lehet”!(?) talán; csak ezt akartam…

***

Nem mintha épp ide illene. De hát mi illene?

Vége a vizsgáknak! Megcsináltam az első félévet a jogi egyetemen, már csak 9 van hátra. A tavaszi félév még a nagyjából feleslegesen tanult dolgoké (történelem és jogtörténet szerintem túlzó részletességgel, de hát hagyomány, hagyomány, legyen neki), azután meg jön a kurrens jog is.

Az utolsó vizsgámon rájöttem, hogy van olyan tanár, akinek szolid meggyőződése, hogy a férfiak gondolkodnak, a nők meg nem, mert magolnak, és így őket jobb megbuktatni. És még csak nem is tudja, azt hiszem, hogy ebben a hitben él. Ráadásul ideológiakritikákat is tanít. Vicces. (Not.) Persze ezt a gyerekeknek az általános iskola első osztályától mondják, és nyilván hatása is van...


Most IAA-munkák jönnek, csőstül. Rendbe kell tenni, szépen rendbe.