Már csak két nap munka a disszertáció-szöveggel, és megy a tördelőhöz. (Szerdán.)

Átnéztem Menyhért Anna két könyvét, el is olvastam jónéhány tanulmányt -- jó szövegek. (Egy olvasó alibije, 2002; Elmondani az elmondhatatlant: Trauma és irodalom, 2008.)

Margit Patrícia Eszter: A zsidó menyasszony

Hát ezt gyorsan elolvastam pár hete, laza olvasmánynak, egyszerűen érdekelt a sztori -- de nagyon zavaró, hogy mennyire gyengén van megírva. A jelenetekből nem kerekednek ki a karakterek, senki motívumai nincsenek feltárva, nem lehet tudni, mert MPE képtelen megírni, hogy mitől viselkedik úgy az anya, ahogyan, vagy az apa, vagy ők ketten egymással illetve a gyerekükkel, egyáltalán ki miért viselkedik úgy, ahogy. Így a krízisekből szenvelgés lesz, a tanulságokból odacibált szentenciák. De úgy összegészében nem kellemetlen emlék, csak hát nem jól megírt regényként kell olvasni, hanem valami másféle kis dokumentumként (kor-, önélet-, Budapest 1990s, kapcsolatfüggőség, stb.). Mint egy laposabb blogkönyv, olyan. Közben meg persze még küldetése is van, tanítani akar -- de a gyengeségei miatt nem jó a vivőanyag.

Schein Gábor: Lázár!

Nem írok róla sokat. Olyan könyv, ami megmarad, nem kell róla bő feljegyzés... Nem akartam elolvasni, csak a kezembe került, és nem tudtam letenni, mert Schein Gábor jól ír, és nem lehetett. Apa-könyv, és nagyon jól megragadja és kiírja magából (mert terápia-könyv is), hogy ki is volt (neki) az apja. Az elbeszélőnek. Aki persze többszörös tükrözésben jelenik meg, SG könyvet ír a könyvet író elbeszélőről. A fiúról, aki nagyon más életet és érdeklődést választ (és választhat), mint az apja, mégis tőle örököl valamit, amit maga sem tud megfogni, végül munkamániának nevezi. Az apa elveszítése, az apa és a közös múlt megtalálása, holokauszt utáni életek (és milyen is a holokauszt utániság? kiszakítottság, lyukasság, traumába ágyazottság, megmagyarázhatatlan tovább-élés). Jelenetek: a bolt, a közös munka, Porec, otthon, hőbörgés, elkülönböződés, kórház, halál, múltak...

/////

Nem szorosan, de idetartozik: én nagyon olvasnék már egy anyaregényt is. Vagy a nőknek a 20. században annyira nem volt közéletük, hogy ilyet nem is lehetne írni? Pont mint Esterházynál, az van itt is: egy apa, aki leíródik, aki nagyon ott van, és tesz ezt-azt, jól-rosszul, és az anya, aki nem élt, ressentiment, citromba harapottság, nincs is élete, bosszús, a fiút örök lelkiismeretfurdalással terheli az elajándékozott-elmártírkodott élete miatt, a véleménye is idegesítő számára, mert nem tud mit kezdeni vele... Zárt világok. Ez zavar. Nem tudom, hogy tényleg nem éltek, és nincs mit megragadni, vagy a hagyomány határozza meg, hogy csak az apákról lehet beszélni.

Gyors recenziók

És most akkor írok három könyvről, amit nemrég olvastam, csak nem volt időm írni róluk.

+ 1-ről, amit nemrég nem olvastam:

Olyan jó ismertetőket olvastam korábban az Időutazó feleségéről, hogy azt hittem, elragad majd engem is, lelazulok vele a disszertációzás után. De nem ragadott. Elkezdtem olvasni, és rájöttem, hogy engem egyáltalán nem érdekel ez a fajta fantasztikum. Valahogy az ragad meg az irodalomban, ami társadalmi benne, és nem a primér, önmagáért való képzelet-játék. Ez zavart Neil Gaiman Sosehol című regényében is: oké, vicces laza olvasmány volt, de végül mégis csak egy szerencsétlen csávóról szól, aki valamiért nem mer élni, és azt nyafogja, hogy az élete uncsi, meg minden ember uncsi, és rátalál egy másik világra, mese-birodalomra. Engem azok érdekelnek, emberben is és fiktív alakban is, akik mernek élni. A Soseholnál a Harry Potter is összemérhetetlenül többet mond a világról, a társadalomról, társaságról... Hát ennyit erről a fantasy-világról: nem az enyém, nem bírt lekötni az időutazó kalandos röpködése. Van viszont egy tucat (sőt, több tucat) olvasnivalóm.

Patricia Highsmith: Carol

Amíg barátaim nem említették, soha nem hallottam Patricia Highsmith nevét sem: igaz, főleg krimiíró volt, és nem szoktam krimiket olvasni. (Ő írta a Ripley-sorozatot, mint megtudtam, bár fogalmam sincs, miféle könyvei ezek, és a filmeket sem láttam.) Amiért viszont említették, az a Carol című regénye. Gyorsan elolvastam. Gyors olvasmány ugyanis, jó kis történet, jó kis hangulatrajzok — PH tudott írni. Amúgy leginkább lánglelkű leszbikus kamaszoknak ajánlanám, hogy olvassanak valami pozitívat, leszbikus szerelmi történetet, amilyenből olyan kevés van azóta is. Azóta is: mert a Carolt (eredeti címén: The Price of Salt) az 1940-es évek végén írta Highsmith! Akkor, amikor még kizárólag szomorú, tragikus végű történetek jelentek meg meleg férfiakról vagy nőkről. És akkor ezzel ő simán szembement, és nem simán, de talált kiadót (no és álnéven adta ki), és évtizedeken át fogadta a vallomásos leveleket, ahogyan az utószóban írja. Röviden: jó kis történet különösen erős kézzel megrajzolva, nagyon jó képekkel. Olvasmányos is. Nekem azért kicsit unalmas volt egy idő után, de hát nem vagyok már leszbikus kamasz.

A konferencia szimbolikus valami volt, mindent kiosztottak írásban, sok megbeszélnivaló nem volt... Csütörtökön voltam csak ott, viszont aznap jót beszélgettem többekkel (szlovén SKUC-LL-es nő, Lengyelországból elszármazó EQUINET-es fickó, TJ). Le kéne fordítani, illetve összefoglalni pár anyagot.

Az SZMM-nek hosszan készülő iromány végre kész lett (pénteken).

Az IAA nem kap támogatást az LMBT szülős projekthez: mindenki azt mondja, hogy alapvetőbb dolgokra ad, a hollandok pl. a fesztiválra. Amitől éppen nem sajnálnám, ha jól volna megszervezve, de hagyjuk... Holnap küldi az Autonómia is a levelét az indoklással.

Amit olvasok (lassan): Ulickaja: Daniel Stein, tolmács. Jó.

Esők

Álmos napok ezek. Persze munka van.

Ma véleményeztem egy IRM rendelet-tervezetet bejegyzett élettársi kapcs.-ügyben.

Az anyakönyvvezetőknek időközben elkészült anyag a nyomdában van, csütörtökön reggel 8-ra viszem a képzésük színhelyére. Aznap egy konferenciára is el kéne mennem a civil szervezetek és a szakszervezetek szerepéről a diszkrimináció elleni küzdelemben, de még azt sem voltak képesek kiküldeni, hogy hol lesz, meg pontos program sincs, meg a gyereknek sem kerestem felvigyázót, de majd biztosan mindent elrendezek.

Más apróságok (telefonálgattam az IRM-be). A malmok lassan...

Be kéne fejezni a másik SZMM-es munkámat is (vélemény az FRA homofóbia-jelentéseiről és ajánlásairól).

Olvasás: Ulickaja: Daniel Stein, tolmács. Még csak 70 oldalt olvastam el belőle, lassan haladok, de jó olvasmány.

Dense, dense

Amit hazafelé olvastam (LMBT jogi anyagok után): Sári B. László: A hattyú és a görény. Dense, dense szöveg, néhol lehetne lazábban írni, jobban megírni... De megfontolásra nagyon is érdemes dolgok vannak benne, persze. Na majd ha én is hozzájutok a disszertációm átírásához (szept. 15. a határidőm, november végén megjelenik ez az én könyvem!), akkor látom, hogy megy az irodalomelmélet meg a nemtúlsűrűség...

Heller Ágnes: A zsidó Jézus feltámadása

Elolvastam a napokban. Jó kis tanulmány a vallási identitásokról, emlékezetről és felejtésről (a felejtés technikáiról és technológiáiról), az identitás kialakításáról (abjekt, elutasítás, az én alapos körülrajzolása, ilyen alapok). Emellett: történelem, vallástörténet, üdvtörténet, tudománytörténet. Törődő munka.

Tandori Dezső: Kilobbant sejtcsomók

Tandori Virginia Woolf regényeiről. Mint fordítójuk. Rambling, a szokásos Tandori, elragadó stíl. (Nekem.) Kamaszkorom nagy olvasmányai azok a könyvei (prózák, iszonyúan írt dolgai), amiket kevesen olvashattak... Én is azért, mert épp kamaszkoromban értek, és olyankor az embernek majdnem korlátlan ideje van. Jó volt most visszatérni hozzá. A bélműködésére nem voltam mondjuk kíváncsi, meg még pár dologra, de sokszor lekötött a mindenféle is, amit hozzáírt a Woolf-olvasat szövegrészekhez. És kedvem támadt Woolfot olvasni (újra)! Meg is néztem egy könyvesboltban a fordításokat, ha már, de ahogy kinyitottam egy-kettőt, Tandori-mondatokat láttam itt is, ott is... Maradok az eredetinél. Majd megrendelem, ami nincs meg.

Woolf, aki annyira művész volt, bontott azért (sokat?) Tandori burkán, mert foglalkozott a társadalommal, nem is akármennyire és akárhogyan? Meglehet. Így tanítani, burkot fúrni a legjobb az írásban, azt hiszem.

Malcolm X

El kell olvasnom Malcolm X önéletrajzát -- már máskor is gondoltam rá, hogy érdekel, de most olvastam róla egy-két olyan jó írást, hogy sürgős lett.

Neurotika

Knud Romer könyve nekem inkább érdekes idegbetegségrajz, olyan Eric Berne-mintára írt sorskönyv-analízis (mennyire rossz az embernek, ha a szülei teljesen neurotikusok, sőt pszichésen annál is jobban sérültek, viszont neurózisaik családi és történelmi gyökerűek, nem "spontán" kialakultak), egyébként jól megírva, mint regény. Írnom kell róla valamit most már, igyekszem.

Háttér

Túl könnyen teszek ilyen recenzióírós ígéreteket? Egyelőre nem nyűgözött le Romer könyve, de majd a végén írok róla.

Ma a nap nagy részében háttéranyagokat írtam az Inter Alia pályázatához.

Bán Zsófia: Próbacsomagolás

"Befaltam", tetszett.

Az anatómia melankóliája -- Nádas Péter: Párhuzamos történetek. Mi nem jelenik meg a magyar irodalomban, hát igen. (25. o.) A II. világháborúban való részvétel... a holokauszt... a test, a szexualitás, illetve ezek nyelvezete... a cigányok, a zsidók története... Képek Nádastól, ezekről, pont.

W.G. Sebald: Kivándoroltak; Austerlitz -- ezeket majd elolvasom

Irónia Kertész Sorstalanságában + Kisfiú propelleres hidroplánnal

A családi fényképekről szóló írás! + a különösen személyes Papafilm a végén.

Ezek voltak nekem a legfontosabbak. Írás, elemzés, és beszélő személy jó egységessége, megmutatkozása.

Máshol:

http://www.litera.hu/hirek/probakorok-a-probacsomagolasrol http://www.revizoronline.hu/hu/cikk/1225/ban-zsofia-probacsomagolas/?label_id=253&first=0

Örülésnapló

A dán Knud Romer könyvét olvasom, mert megígértem a fordítójának, hogy írok róla. (Aki pislog, fél a haláltól)

Örülésnapló:
egyszer azt olvastam egy blogban, hogy a szerzője elhatározta: mindennap leír három jó dolgot, ami aznap történt vele. A jó dolgok nem állhatnak valami tagadásából ("örülök, hogy valami nem következett be") és nem utalhatnak más örömére ("jó volt, hogy a gyerek örült"). Rám férne egy ilyen gyakorlat, mert néha (gyakran) úgy érzem, kevés időt szánok a jó dolgok értékelésére, és a kelleténél többet nyafogásra.

A mai 3 jó:
- beszélgettem egy értelmes nővel egy anyuka+gyerek rendezvényen, jó volt;
- találkoztam és beszélgettem B. Annával, akit rég láttam;
- este e-mail várt arról, hogy egy nagy alapítvány, amely támogathatná az IAA projektjét, kérdezősködött az egyik ajánlónknál, aki jókat írt rólunk (ezt írta az ajánlónk).

Neil Gaiman: Sosehol

Lektűr a javából, illetve nem tudom, hogy a javából-e... Többet vártam tőle, valakinek az ajánlója alapján. Aztán amit kaptam: könnyed olvasmány, egy jó kis alapötlet, néhány kortárs vicc, a végén kis csodálkozás és unalom. Unatkozó harmincas pénzügyi szektorban dolgozó férfi talál egy izgalmas második világot, és bár ott az életét félti, jobbnak érzi, ha odatartozik, mert errefelé nem várna rá más, mint az unalom, unalmas munka, unalmas nők, unalmas gyerekek unalmas házban. (Örök kérdés: miért van az, hogy mindig férfiak érzékelik ilyen végtelenül unalmasnak az életet, valami alapos távolságtartással? Női íróknál ez a problematika nem létezik. Esetleg a vágy a részvételre, a kizártság, de az nagyon más. Amúgy inkább részt vesznek, élnek a világban, nem kívülállóként leunalmasozzák szimplán és leegyszerűsítve.) Ilyenkor felhúzom a szemöldökömet azért. Oké, ő tudja, unalmas az élete. És? Nincs izgalmas munka? Nincsenek izgalmas más emberek? Nincs izgalmas nő? Miért kavar valakivel, akivel nem is kommunikál, hogy aztán arra jusson: unalmas? Sajnálnunk is kellene? Azért, mert mindenki unalmas körülötte? Gaiman ezt mondja, kb. Én, ha sajnálom, másért: azért, mert ő maga egy elszigetelt, kommunikációra képtelen emberke. De így már nem hős, és az egész regény elveszíti azt a kis pikantériáját, ami az alapfelállás szerint volna neki. (És unalmas lesz.) A fordítás néhol szellemes, máshol zavaróan hibás mondatokból áll, nem is értem, hogyan lehettek a kötetnek szerkesztői. Szóval a fordító sietett, a szerkesztők meg rosszak vagy trehányak. Nem baj, egyszer rendben van az is, ha ilyet olvasok, de másszor érdekesebbet jó azért.

Kiss Yudit: Apám halálának nyara

Befejeztem az Apám halálának nyarát (Kiss Yudit). Én húznék belőle, feszesebbé tenném a szöveget. És zavarnak az elvarratlan szálak az önéletelbeszélésben. A könyv nagy része az apáról szól, de amiről szintén mindig szó van benne, az a gyermek gondolkodásának alakulása, az elbeszélő életének és énjének alakulása. Ez a szál viszont gyakran kifejtetlen, félig megírt történeteken át bomlik ki, ami számomra zavaró. De persze nehéz önéletrajzot írni. Annak megírása viszont, hogy milyen egy súlyos traumákra és titkokra alapozott élet (zsidósággal, elfojtásokkal, életben tartó /tév/hitekkel), és milyen hatással van ez egy egész családra, nagyon jó.

Persze ilyenkor mindig az eszembe jut, hogy mennyire nincsenek anyaéletkönyveink. Az apák éltek publikus életet (KY könyvében is: az apa tanított, írt), az anyák bezáródtak a privátba, legalábbis mintha így látná mindenki, és nem írnak róluk családregényeket.

Egy cikk a könyvről az ÉS-ben: http://www.es.hu/print.php?nid=15957