Azt írta a szerkesztőm, hogy jó kis könyv lesz ebből. Most javítgatom, örülök a szerk. jó meglátásainak, húzom, toldom, mondatrészeit pakolászom.

Már csak két nap munka a disszertáció-szöveggel, és megy a tördelőhöz. (Szerdán.)

Átnéztem Menyhért Anna két könyvét, el is olvastam jónéhány tanulmányt -- jó szövegek. (Egy olvasó alibije, 2002; Elmondani az elmondhatatlant: Trauma és irodalom, 2008.)

Mai krónika

Nem akarok ide feltétlenül napi híreket citálni, de ez most olyan szomorú, és jellemző, és ez van itten. Mélypont, vagy persze inkább csak egy pont a lefelé vezető lejtőn.

Olvasónaplóm egy kicsit csendes mostanában, ugyanis leginkább történelemkönyveket olvasok: fel kell frissítenem, amit régen tudtam, az állam- és jogtörténethez.

A múlt héten voltam egy megbeszélésen: SZMM, IRM, EÜM, készül egy törvény a nemváltoztatásról, de hogy mikor lesz belőle valami, az még csak nem is látszik.

Elmentem terheléses cukor- és inzulinvizsgálatra. A cukorszintem mindig is renben volt, most sincs vele baj, de az inzulinnal annál inkább. Megint metformint kell szednem. Elég nehéz ráállni, és annak sem örülök, hogy nem ihatok meg egy pohár jó bort sem, mert a gyógyszer nem jön ki az alkohollal, de legalább frissebb vagyok (az inzulinszintem csökkenésétől), és fogyok is egy kicsit (sokat persze nem kell, nem nagyon van miből).

Pár hete írtam egy régi jóbarátomnak, akivel mindig nagyon furcsa, ambivalens, de intenzív és nemtommilyen, specifikálhatatlan kapcsolatunk volt. Pár éve nem írtunk egymásnak (ő amerikai, New Yorkban él), de azért nem estünk ki egymás fejéből. Nincs jól, azt válaszolta. És hogy majd ír még, csak írjak én is. Csevegtem egy kicsit a levelemben. Aztán olvastam egy cikket a New York Timesban, az iraki melegkínzásokról, gyilkosságokról, és hogy ő odament segíteni a megmaradtaknak, elmenekíteni őket Bagdadból. Iszonyú, iszonyú történeteket olvastam, tucatszám kínozzák halálra éjszakánként a melegeket Bagdadban, olyan módszerekkel, amelyekre ép ésszel gondolni is nehéz -- persze mi az ép ész, persze kik az emberek, persze mire képesek, the horror, the horror. És ő meghallgatta a megmaradtakat. PTSD a köbön, az lehet neki. Írtam most neki megint, már nem csevegőset. Csak kérdezek párat. Nem tudom, végül ír-e.

Ma kapom meg a könyvem anyagát a szerkesztőjétől, a hétvégén és a jövő héten dolgozom még a szövegen. Tényleg lesz egy könyvem, fura. Legközelebb irodalom kell már, nem elmélet.

Hát ezek vannak.

A szerkesztőm megbetegedett és kórházba került, most valaki más kezdett a könyvemmel foglalkozni a kiadónál.

***

Négy vizsgám lesz télen, elég súlyosak, gyerek és munka mellett pláne: egyetemes állam- és jogtörténet, jogi alaptan, magyar alkotmánytörténet, római jog, + latin. El is kezdem a tananyagok olvasását.

***

Fordítok egy tanulmányt a Múlt és Jövőnek, mert beestek most ilyesmik, miután aggódni kezdtem a munkám miatt (decemberig van szerződésem, addig tanácsadok, de aztán majd kell valami más, úgy tűnik), és ha aggódom, akkor mindig beesik valami, és persze jövőre is be fog. (Remélhetőleg nem fordítás, hanem valami alkotósabb. Igaz, azt nekem kell csinálnom, nem beesnie kell.)

***

A minisztériumból is megkerestek ma, tehát tanácsadok, majd este. Nem is megyek el megnézni a Becstelen brigantykat, ahogy terveztem, megrendeltem a forgatókönyvet inkább -- azt hiszem, a mozikkal most már egy ideig ez lesz, hogy mindent később nézek meg, dvd-n.

Viszont levágatom a hajam ma este, és az jó lesz.

Margit Patrícia Eszter: A zsidó menyasszony

Hát ezt gyorsan elolvastam pár hete, laza olvasmánynak, egyszerűen érdekelt a sztori -- de nagyon zavaró, hogy mennyire gyengén van megírva. A jelenetekből nem kerekednek ki a karakterek, senki motívumai nincsenek feltárva, nem lehet tudni, mert MPE képtelen megírni, hogy mitől viselkedik úgy az anya, ahogyan, vagy az apa, vagy ők ketten egymással illetve a gyerekükkel, egyáltalán ki miért viselkedik úgy, ahogy. Így a krízisekből szenvelgés lesz, a tanulságokból odacibált szentenciák. De úgy összegészében nem kellemetlen emlék, csak hát nem jól megírt regényként kell olvasni, hanem valami másféle kis dokumentumként (kor-, önélet-, Budapest 1990s, kapcsolatfüggőség, stb.). Mint egy laposabb blogkönyv, olyan. Közben meg persze még küldetése is van, tanítani akar -- de a gyengeségei miatt nem jó a vivőanyag.

Schein Gábor: Lázár!

Nem írok róla sokat. Olyan könyv, ami megmarad, nem kell róla bő feljegyzés... Nem akartam elolvasni, csak a kezembe került, és nem tudtam letenni, mert Schein Gábor jól ír, és nem lehetett. Apa-könyv, és nagyon jól megragadja és kiírja magából (mert terápia-könyv is), hogy ki is volt (neki) az apja. Az elbeszélőnek. Aki persze többszörös tükrözésben jelenik meg, SG könyvet ír a könyvet író elbeszélőről. A fiúról, aki nagyon más életet és érdeklődést választ (és választhat), mint az apja, mégis tőle örököl valamit, amit maga sem tud megfogni, végül munkamániának nevezi. Az apa elveszítése, az apa és a közös múlt megtalálása, holokauszt utáni életek (és milyen is a holokauszt utániság? kiszakítottság, lyukasság, traumába ágyazottság, megmagyarázhatatlan tovább-élés). Jelenetek: a bolt, a közös munka, Porec, otthon, hőbörgés, elkülönböződés, kórház, halál, múltak...

/////

Nem szorosan, de idetartozik: én nagyon olvasnék már egy anyaregényt is. Vagy a nőknek a 20. században annyira nem volt közéletük, hogy ilyet nem is lehetne írni? Pont mint Esterházynál, az van itt is: egy apa, aki leíródik, aki nagyon ott van, és tesz ezt-azt, jól-rosszul, és az anya, aki nem élt, ressentiment, citromba harapottság, nincs is élete, bosszús, a fiút örök lelkiismeretfurdalással terheli az elajándékozott-elmártírkodott élete miatt, a véleménye is idegesítő számára, mert nem tud mit kezdeni vele... Zárt világok. Ez zavar. Nem tudom, hogy tényleg nem éltek, és nincs mit megragadni, vagy a hagyomány határozza meg, hogy csak az apákról lehet beszélni.